Dutch Open 2005 , Piedrahita

Az elmúlt 3 évben mindig rangsorolónak választottuk a Dutch Opent, amit eddig mindig Tolminban (Szlovénia) rendeztek. Most a holland szervezõk úgy döntöttek, hogy Európa egy másik nagyon jó hírû repülõs helyére, Piedrahitára szervezik a nemzeti bajnokságukat. Forgó Szilárd közremûködésének köszönhetõen a szakbizottság kitartott a Dutch Open mellett, így több, mint 20 magyar pilóta regisztrálta is magát a Spanyolországi versenyre.

Repjegyemet elõre megvettem és fel is vettem a kapcsolatot régi Andersenes kolléganõmmel Emma Lopezzel, hogy végre annyi év után sikerüljön személyesen találkoznunk. A reptéren összefutott a kis csapat, és mivel én Losi Misivel érkeztem ki a reptérre, valahogy a repülõn a business class-on sikerült kikötnöm. ;-)) Úgy alakult történelmileg, hogy Misi Lackó és Kovács Béci társaságában sikeresen elfogyasztottuk a repülõgép teljes borkészletét, így erõsen és bátran érkeztünk meg Madrid Bajaras repterére. Szerencsére Emma és férje Adolfo kint vártak, így a züllött csapatot sikeresen átnavigálták Madrid metróhálózatán és eljutottunk az autóbuszpályaudvarra, ahonnét 10Euróért vittek minket Piedrahitára, ami kb. 130km-re van Madridtól. A buszról út közben egy csomó ernyõst láttunk elszállni felettünk, mint késõbb kiderült, ez volt a legjobb nap a héten :-(

Piedrahita egy kisváros, vagy inkább nagy falu. Középen nagy fõtér, és a városka kör alakban körülötte, szóval nem volt egy nagy fõút mint nálunk, hanem sok zegzugos kis utca. A fõtéren volt a szállásunk és a verseny fõhadiszállása is. Két helyet kell még megemlíteni, amiket sûrûn látogattunk: 1. a strand és 2. a sárkányos kocsma. Mivel este tízkor még elég komolyan süt a nap, és repülnek fent a hegyen, így elég sokáig lehetett a strandon lenni akár egy hosszú repülés után is, majd éjfél magasságában indulás volt a sárkányosba. Persze azért repültünk is ;-))

Elsõ nap a starthelyre érve azt láttuk, hogy ordas hátszél fúj. Ennek ellenére Steve Ham a helyi "penge" kitalálta, hogy 154km-t repülünk ma. Gondoltuk mekkora mágus a csávó, hogy vágja, hogy ebbõl a napból még ki lehet hozni valamit, de kiderült, hogy közel sincs annyira képben, és hosszas várakozás után (mivel nem fordult meg a szél) lejöttünk a hegyrõl.

A második naptól már a starthelyre fújt a szél, így bizakodóak voltunk, hogy végre repülünk egy nagyot. Mivel mindenki 5-ös meg 9-es liftekkel hitegetett minket, gyorsabban mentem, mint kellett volna, így 13km repülés után a földön találtam magam. Aznap 73km volt a cél, és Losi Misi meg a lengyel Tobiszewski majd egyszerre tolta be a célba. Losi szépen türelmesen lejtõzgetett jó ideig a nullába, amivel én nem foglakoztam, így õ beért, én meg kikoppantam korán. Elfelejtettem, hogy a 0 valójában egy 1-es emelés, hisz az ernyõm annyit süllyed, így várni kellett volna a nullában, hogy beerõsödjön, és lehet menni tovább.

A harmadik napon (második feladatnap) megváltoztatták a felszállítást, így az egész mezõnyt 10:30-kor vitte fel a busz. Így legalább nem kellett marha korán kelnünk, és kényelmesen tudtunk reggelizni is. Steve Ham helyi fõszakértõnk egy 70km-es hurkot talált ki aznapra, de mivel a fordulópont egy völgybe volt erõs völgyszéllel, az egész mezõny ott lerohadt. Addig nagyon jó kis repülés volt, nem mentem gyorsan, de biztonságos magasságban eveztem el a pontig. A feladatkiírást csúnyán elrontották, így ebbõl a jó kis napból csak 35km-re futotta nekem.

A harmadik versenynapra úgy éreztük Kovács Bécivel, hogy eljött a mi idõnk! A 100km-es repülésért jöttünk, és aznap 97.5-öt írtak ki. Gondoltuk rátolunk még egy másfeles hurkot és meg is van. Hát nem így történt. Elõzõ este Misi Lacival és Pereccel erjedt szilvalét ittunk (gy.k. pálinkát) némi Rose bor társaságában, így elég gyenge állapotban érkeztünk meg a starthelyre. Sajna ilyenkor szomjasabb az ember, mint általában, így a ballasztvizemet még a starthelyen megittam. Ezáltal az ernyõm vesztett a stabilitásából, és a sebességébõl is. Annyi csukást kaptam, mint amennyit talán életemben még nem. Ráadásul jó hosszú is volt a repülés és kiderült, hogy sem a gyorsítóm, sem a beülõm nincs a legoptimálisabban beállítva, így 3 órányi repülés környékén már minden bajom volt. Ahogy a tracklogból is látszik, lényegében ez is egy hurokszerû feladat volt, a kb. startig kellett volna visszajönni, majd leszálló.

Odafelé mindenki egyenletesen haladt, de mivel sokan ezt elég lent tették, a biztonság érdekében lassabban és magasan haladtam. A fordulóhoz is magasan értem, és mivel láttam, hogy a hegy felett gyönyörû felhõk vannak, a völgy felett meg nagy kékség, egyértelmûnek tûnt számomra, hogy a hegyen megyek. Csakhogy ez a hegy fennsíkba vált, és hiába a gyönyörû felhõút, ha a felhõ és a föld között alig van ezer méter. A fennsík végén lévõ csúcson nem tudtam átkelni, pedig még nagyon magasan voltam a talajhoz képest. Akik a völgyben mentek, ráadásul szembeszelük is volt, de a többi völgybõl kifújó völgyszelek miatt kialakuló konvergencián szépen beevezett majd mindenki a célba. Megtanultam, hogy nem csak a felhõút a fontos, mérlegelni kell a talaj magasságát is!!!

Negyedik versenynapon beküldtek minket hátra a fennsírka, ahol egy nappal ezelött leszálltam, de mivel bezivatarosodott, le is fújták a napot. Teljesen összeálltak a felhõk, és én azt hittem, hogy azok szivogatni fognak felfelé, ha aránylag elég magasan indulok. De ez nem így van! Majdnem el kell érni az alapot, hogy legyen a felhõknek annyi szívásuk, hogy végig lehessen alattuk tolni. Voltak akik 300-zal felettem nullát süllyedve jöttek-mentek, én meg szép lassan elvesztettem a nyert magasságom, és 1-2km-re a tegnapi helytõl szálltam le. Egy napja is és aznap is ahogy befejeztem a pakolást, jött egy autó aki felvett és visszavitt Piedrahitára. ez ordas mák, mivel fél óránként jár arra egy autó. ;-))

Utolsó napon mivel "tanultak" a tegnapi bezivatarosodásból, a síkságra küldték ki a mezõnyt, lényegében egy háromszög feladatra. Kár, hogy a háromszög második pontja egy völgy szembeszelében volt, így majd mindenki száz méter különbséggel kikoppant ott. Érdekes volt már a feladatkiírás is, azt mondta Steve, hogy 3-kor indul az idõ a síkságon, addigra melegíti át a nap az inverziót, így 1-kor start, 2-kor startjel nyit ??? Namost, ha háromkor kezd élni az idõ, és 2-kor nyit a jel, vajon mi a fenét csinálunk abban az egy órában?? Hát igen, lerohadtunk, ezt csináltuk. Felidegesítettem magam, és Böröcz Greggel már behelyezkedtünk leszállni, amikor az jutott eszembe, hogy lehet, hogy ez az utolsó repülésem az évben, így inkább tekerem a nullát amit találtam, annak ellenére, hogy rossz irányba sodródok vele, minthogy a földön legyek. Örömrepülésre váltottam, nem érdekelt az eredmény, és csak sodródtam egyre távolabb a nullámmal. Majd a nulla 0.6-ra és késõbb 2.2-re beerõsödött. Nyertem 500 métert, mikor egy gólya nem messze tõlem elkezdett felesni. Ott is hagytam a 2-es liftemet, és átszálltam a gyólya 5-ös emelésébe. Pillanatok alatt 2300-on voltam, addigra már a mezõny nagy része leszállt. Kivártam az utolsó pillanatig, és elindultam a pontra. Mivel nem voltam teljesen tisztába a széliránnyal, átmentem két ernyõshöz még tekerészni, de többet sodródtam, mint amennyi magasságot nyertem, így nem a legjobb helyrõl, de 27-iknek szálltam le aznap. Az egy kimondottan élvezetes repülés volt. Rég éreztem ilyet, hogy csak úgy for fun repülök!

Összességében azért nagyon jó és tanulságos verseny volt, ahová tényleg érdemes visszamenni.